Munkaügyi ellenőrzés szabályai 2021 - Videó >>

A szabadság mértékére és kiadására is eltérő megoldásokat alkalmaznak világszerte, de a szabadságkiadási gyakorlat munkáltatónként is eltérő lehet. Gyakran előfordul, hogy pont egy szigorú főnököt fog ki a munkavállaló, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) szabályait alkalmazva, munkavállalója kizárólag évi hét napról rendelkezhessen szabadon. A másik oldalon pedig léteznek olyan munkáltatók is, akik engedik azt, hogy munkavállalójuk kedve szerint beoszthassa a szabadságát egész évben. Tekintsük át, melyek a szabadság kiadásának törvényi szabályai, amelyekhez – egyfajta minimumként – minden munkáltatónak igazodnia kell.

A szabadság kiadásának általános szabályai

A szabadságot a munkáltató adja ki minden esetben, azzal, hogy a kiadás előtt a munkavállalót előzetesen meg kell hallgatni. A szabadság napjai közül hét napról – egy évnél rövidebb munkaviszony esetében annak arányos részéről – a munkavállaló saját maga dönt, erről azonban a munkáltatót 15 nappal előzetesen tájékoztatnia kell. A munkavállaló által kért szabadságokat pedig legfeljebb két részletben kell kiadni. Fontos megjegyezni azonban, hogy a munkaviszony első három hónapjában nem kötelező kiadni a munkavállaló számára az általa kért szabadságot az Mt. 122. § (2) bekezdése alapján.

A munkavállaló teljesebb körű regenerálódását leginkább az Mt. 122. § (3) bekezdésében meghatározott évi egyszeri, legalább 14 egybefüggő napra (ami nem munkanap!) vonatkozó rendelkezése szolgálja. A 14 nap kiszámításakor előfordulhat az is, hogy ha a 14 napon belül volt 4 pihenőnap, valamint egy munkaszüneti nap, akkor a kiadott szabadságnapok száma 9 lesz.

Ahogy a munkavállalónak a szabadság kivétele előtt 15 nappal szólni kell a munkáltatónak, úgy a munkáltatót is terheli ugyanez a kötelezettség, amikor szabadságot ad ki a munkavállaló számára.

Szabadság kérdések és válaszok koronavírus járvány idején itt olvashatók >>

A szabadság elszámolása év közben megszűnő munkaviszonynál

Talán az egyik leggyakrabban felmerülő kérdés a szabadság kiadásának körében az, hogy mit lehet kezdeni a ki nem adott, vagyis az ún. „bennmaradt” szabadsággal, illetve, hogy azt kifizeti-e, azaz megváltja-e a munkáltató vagy sem. Az általános szabály szerint a szabadságot megváltani nem lehet. A főszabály kivételéről rendelkezik az Mt. 125. §-a, amely alapján a szabadság megváltandó abban az esetben, ha a munkáltató az arányos szabadságot nem adta ki. Ez azt jelenti, hogy ha a munkaviszony megszűnéséig nem sikerül kiadni azon mértékű szabadságot, ami az esedékesség évében arányosan járt volna a munkavállaló számára, akkor azokat a napokat ki kell fizetni. Elő szokott fordulni azonban az a megoldás is, hogy a munkáltatók már nem szeretnének nagyobb költséget fizetni a munkavállaló számára, vagy a munkavállaló még él azzal a jogával, hogy néhány napról még dönthet, hogy mikor menne el szabadságra az Mt. 122. § (1) bekezdés alapján. Így a munkáltató vagy a munkavállaló úgy dönt, hogy még a munkaviszony megszűnését megelőzően a szabadságok ki lesznek adva, így azok megváltására nincs szükség. Munkáltatóként fontos azonban megjegyezni azt, hogy ha a munkavállaló már a felmentési idejét tölti – azaz munkaviszonyban van, de nincs munkavégzési kötelezettsége –, úgy ezen napokra tilos kiadni a szabadságot. Munkavállalóként pedig nem lehet azt kérni a szabadság pénzbeli megváltása mellett, hogy ezzel a munkaviszony ideje is meghosszabbodjon.

Végül az is előfordulhat, hogy a munkavállaló számára több szabadság lett kiadva, mint amennyi az esedékesség évében arányos mértékben járt volna. Érdekes módon erre az esetre vonatkozóan a törvény nem tartalmaz kifejezett rendelkezést – annak ellenére, hogy a korábbi Mt. még rendelkezett erről –, így ennek megítélésére többféle álláspont is kialakult. További érdekesség, hogy a törvényi indoklásban nem került feltüntetésre az, hogy miért került ki a munka törvénykönyvéből az erre vonatkozó rész. A régi Mt. 136. § (2) bekezdése szerint a munkavállalónak vissza kellett fizetni a különbözetre kifizetett munkabért néhány kivételtől eltekintve. Az egyik álláspont szerint – törvényi rendelkezés hiányában – nem lehet visszakövetelni a munkavállaló részére kifizetett munkabért, így ezen álláspont alapján a jogalkotó a korábbi rendelkezést nem kívánta alkalmazni a későbbiekben. A másik álláspont szerint a munkabér visszakövetelhetősége más törvényi rendelkezésekből levezethető. Utóbbi álláspont alapján az arányosított mértéken felül igénybe vett rendes szabadságra járó díjazás azon az alapon követelhető vissza, hogy azt jogalap nélkül kifizetett munkabérnek lehet minősíteni, és így az 60 napon belül visszakövetelhető a munkáltató által. Továbbá az utóbbi álláspont képviselői arra is hivatkoznak, hogy a munkáltatónak lehetősége van tájékoztatni a munkavállalóját a munkabér tárgyhónapjára vonatkozó elszámolását követő 20 napon belül, ha az elszámolást követően bekövetkező ok egyben az elszámolás módosítását is szükségessé teszi. A munkavállaló tehát a tárgyhónapban kiveszi a szabadságot olyan mértékben, amellyel már túllépi az arányosított mértéket, azonban a munkáltató legfeljebb csak ezen tárgyhónapban kivett szabadságokra járó díjazást követelhetné vissza. A jogirodalom nem egységes ebben a kérdésben, azonban a bírói gyakorlat során egyelőre nem merült fel ezen kérdés megválaszolása az utóbbi időszakban.

Az esedékesség évében kell kiadni a szabadságot vagy ráér jövőre?

Főszabály szerint a szabadságot a munkavállaló számára az esedékesség évében kell kiadni. Ennek kapcsán azonban a törvény több kivételt is részletez, amelyek alapos áttekintése szükséges.

Először is, amennyiben a munkavállaló munkaviszonya október elsején vagy azt követően kezdődött, a munkáltató kiadhatja a szabadságot a következő év március 31-ig is. Ha megfigyeljük, az Mt. 122. § (2) bekezdésének azon szabályát, hogy a munkaviszony első három hónapjában a munkáltató nem köteles kiadni a munkavállaló kérésének megfelelően a szabadságot, úgy előfordulhat az, hogy a munkavállaló késő ősszel-télen elkezdett munkaviszonya esetében csak az esedékesség évét követően kap szabadságot.

Amennyiben munkavállalóként valaki például a decemberi időszakban megbetegszik, vagy valamilyen baleset történik vele, és ennek következtében például egy hónapig táppénzen van, de még van bennmaradt szabadsága, akkor sem kell aggódnia. Amint megszűnik ez a munkavállaló oldalán felmerült ok, úgy az ok megszűnésétől számított 60 napon belül – vagyis az esedékesség évét követő évben is – elmehet még szabadságra.

Akkor sem kell aggódni a munkáltatónak sem, ha például december végén kiderül, hogy maradt még néhány szabadnap, amely nem lett kiadva a munkavállaló számára, hiszen, ha a munkavállaló szabadsága már az esedékesség évében elkezdődött, de a következő év elején folytatódik – és így még az esedékesség évében kiadottnak tekintendő –, akkor még legfeljebb öt munkanapig van lehetőség a szabadság kiadására. Így a munkavállaló még könnyebben kipihenheti akár a szilveszteri fáradalmakat is.

A szabadság kiadása a tárgyévtől eltérően

A munkaerőpiac folyamatos átalakulásával sokszor hallhatjuk azt, hogy a munkavállalók munkaidejét előre meghatározottan, megfelelően kell beosztani. Ennek a munkaidő-beosztásnál van kiemelt jelentősége, azonban a munkáltatóknál gyakran előfordul, hogy egy kivételesen fontos gazdasági érdek vagy a működését közvetlenül és súlyosan érintő ok esetén szükségük van mégis a már szabadságra engedett munkavállalóikra. Ebben az esetben a munkáltatónak több lehetősége van.

Egyrészt, a munkáltató módosíthatja a szabadság kiadásának időpontját. Ilyenkor a munkáltatónak egyrészt figyelemmel kell lennie arra, hogy a munkavállaló esetlegesen azokra a napokra már szervezett magának olyan programot, eseményt, nyaralást, ami a munkavállaló számára már költségekkel járt, így a munkáltató azon költségeket köteles megtéríteni, amekkora vagyoni hátrány érte a munkavállalót. Ugyanez vonatkozik arra az esetre, amikor a munkáltató a munkavállaló már megkezdett szabadságát megszakítja. A munkával töltött idő ilyenkor az Mt. 107. § szerinti rendkívüli munkavégzésnek minősül, azaz nemcsak az esetlegesen felmerülő fent megjelölt költségeket kell a munkavállaló számára fizetni, hanem a rendkívüli munkavégzésre járó 100 százalékos bérpótlékot is. Ezen felül pedig, a szabadság alatti tartózkodási helyről a munkahelyre és a visszautazással, valamint a munkával töltött idő a szabadságba nem számít be.

Végül pedig lehetőség van a szakszervezettel olyan kollektív szerződést is kötni, amely alapján a szabadság egynegyedét az esedékesség évét követő év március 31-ig át lehessen vinni.

2014. január 1. óta a jogalkotó kibővítette a szabadság következő évre történő átvitelének a lehetőségét, tekintettel arra, hogy a munkáltató és a munkavállaló megegyezhetnek abban, hogy az életkor alapján járó pótszabadságot a munkáltató az esedékesség évét követő év végéig adja ki. Az erre vonatkozó megállapodást még a tárgyévben kell – bármikor az éven belül – megkötni, és kizárólag az azt követő évre vonatkozhat. Fontos, hogy a következő évre vonatkozóan nincsen határidő, így ezeket a napokat akár december 31-ig is ki lehet adni.

Szabadság mint munkanap? Szabadság kiadása különböző munkaidő-beosztások esetén

Sokan úgy vélik, hogy a szabadság a pihenőnaphoz hasonló jogintézmény, ami abban a mértékben igaz, hogy ez is a munkavállaló pihenését, regenerálódását szolgálja, azonban a szabadság egyben munkanap, azzal a kitétellel, hogy ezeken a napokon a munkavállalónak nincs munkavégzési kötelezettsége. Általános szabály, hogy a szabadságot a munkaidő-beosztás szerinti napokra kell kiadni.

Amennyiben a munkáltató egyenlőtlen munkaidő-beosztást alkalmaz, úgy a munkáltató két megoldás közül választhat. Egyrészt rendelkezhet úgy, hogy a hét minden napja munkanapnak számít, amikor a szabadság kiadását vesszük figyelembe, kivéve azokat a napokat, amelyek már a munkaidő-beosztás szerint heti pihenőnapnak vagy munkaszüneti napnak minősülnek. Ebben az esetben tehát meghatározott munkanapokra osztja be a munkáltató a szabadnapokat. Egy szabadságon töltött nap pedig mindig a munkaszerződés szerinti napi munkaidővel számolandó el.

A másik megoldás az, hogy a munkavállaló a munkaidő-beosztással azonos tartamra mentesül a rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettsége alól. Ebben az esetben a munkavégzés alóli mentesülést óraszámban kell nyilvántartani, így más számítási módszerrel kell kiadni a munkavállaló számára a szabadságot. Például, ha a munkavállalónak alapból 20 nap szabadsága van, úgy, hogy napi 8 órában van foglalkoztatva, akkor számára 20 x 8 = 160 óra szabadság jár. Így, ha a munkaidő-beosztás szerint ő egy adott napra 8 órára lenne beosztva, és arra a napra kap szabadságot, akkor már csak 152 óra szabadsága maradt. Figyelemmel kell azonban lenni arra, hogy az órában történő nyilvántartás nem azt jelenti, hogy a nap felében valaki szabadságon van, másik felében pedig dolgozik, hanem a meghatározott órák kizárólag a kiszámításnál számítanak, de a munkavállalók ugyanúgy egy egybefüggő napot lesznek szabadságon.

Összefoglalás

A fent leírtak alapján jól látható, hogy a szabadság kiadásánál nemcsak a munkavállalónak kell odafigyelni arra, hogy a saját regenerálódását évközben megfelelően biztosítsa, hanem a munkáltatónak is számolni kell több tényezővel. Figyelembe kell venni az adott évszakot, a termelés volumenét, a szabadságok hosszát – főleg a munkavállaló regenerálódása végett –, illetve más, egyéb tényezőket is. Természetesen még mindig az egyik legmegfelelőbb munkáltatói gyakorlat, ha már év elején tisztázzuk, hogy ki, mikor akar szabadságra menni, még annak ellenére is, hogy egy nagyobb cégnél ezt már nehezebb kivitelezni.

dr. Tóth Bence
munkajogász