CÍMKEFELHŐ
gazdasági szakkiadó | hivatalos állásfoglalás | adó | pénzügy | gazdasági folyóirat | szakkönyv | jogszabálykereső | kommentár | letölthető szerződésminták | tudástár | tanácsadás | gazdasági kiadványok | gazdasági konferencia | ingyenes számviteli tanácsadás | könyvelők kötelező továbbképzése | kötelező kreditpontok 2017 | közlöny | kormányrendelet | céginformáció

JOGSZABÁLYVÁLTOZÁSOK - JOGSZABÁLYI KÖRKÉP

Döntött az Európai Unió Bírósága: munkaidőnek minősül az utazási idő
A hír több mint 30 napja nem frissült!

Az Európai Unió Bírósága 2015 szeptemberében egy olyan ügyben hozott döntést, amely jelentős kihatással lehet a magyar joggyakorlatra. A Bíróság megállapította, hogy az állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel nem rendelkező munkavállalók esetében „munkaidőnek” minősül az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek.

2016. március 31.

A bíróság döntése kiemelt jelentőségű, mert olyan kérdésben született végre döntés, amely régóta képezi vita tárgyát a munkáltatók és munkavállalók között.
Az ügyben érintett spanyol munkáltató, a Tyco lopásgátló biztonsági rendszerek üzembe helyezésével és karbantartásával foglalkozik. A szolgáltatást a madridi központi irodához rendelt munkavállalók végzik el, akik a munkáltató által rendelkezésükre bocsátott szolgálati járművel és mobiltelefonnal rendelkeznek.
A munkavállalók a szolgálati járművel a lakóhelyükről indulva keresik fel az ügyfeleket, ahol a biztonsági rendszerek üzembe helyezésével vagy karbantartásával kapcsolatos feladatokat el kell végezniük. A munkavállalók a szolgálati járművel térnek vissza a nap végén a lakóhelyükre. A munkavállalók lakóhelye és a munkavégzési hely távolsága egyes esetekben jelentős is lehet, előfordult, hogy a 100 kilométert is meghaladta. Az eljárás során olyan egyedi eset is említésre került, amikor a közlekedés intenzitása miatt a lakóhely és az ügyfél közötti utazással töltött idő három óra volt. A munkavállalók – az ügyfelek felkeresésén kívül – hetente egyszer vagy többször a lakóhelyükhöz közeli szállítási logisztikai ügynökség irodáit is felkeresik azoknak az anyagoknak, berendezéseknek és alkatrészeknek a felvétele érdekében, amelyekre feladataikhoz szükségük van.
A munkavállalók a feladataik elvégzéséhez szükséges mobiltelefonon kommunikálnak a központi irodával. A telefonkészülékükre telepített alkalmazás biztosítja e munkavállalók számára, hogy a munkanapjukat megelőző napon megkapják az útitervet, amely tartalmazza a földrajzi területükön belül felkeresendő ügyfeleket, az ügyfelekkel való találkozók időpontjait, az elvégzendő feladatokat. Egy másik alkalmazás segítségével a munkavállalók feltöltik az elvégzett feladatokra vonatkozó adatokat, és megküldik azokat a munkáltató részére a tapasztalt hibák és az elvégzett műveletek nyilvántartásba vétele érdekében.
A munkáltató a munkavállalók munkaidejét oly módon állapította meg, hogy a lakóhely és az első, illetve az utolsó ügyfél közötti utazással töltött időt nem számította be a munkaidőbe, mivel úgy vélte, hogy pihenőidőről van szó. Ennek megfelelően a munkáltató napi munkaidőnek azt az időt számolta el, amely munkavállalóinak a napi első ügyfélhez való megérkezésétől addig az időpontig telt el, amikor e munkavállalók elhagyták az utolsó ügyfelet, és így kizárólag a helyszíneken történő feladatok elvégzéséhez, valamint az egyik ügyféltől a másik ügyfélig megtett közbenső utazásokhoz szükséges időt vette figyelembe.
Az ügy szempontjából lényeges, hogy a munkáltató korábban a központi iroda mellett regionális irodákat is működtetett, melyek bezárását megelőzően a munkavállalóinak a napi munkaidejét a regionális irodákba való megérkezésük időpontjától az ezen irodákba történő visszatérésük időpontjáig számította. A munkavállalók a munkát a regionális irodában kezdték meg és fejezték be, ahol a szolgálati gépkocsit átvették és leadták. Ennek következtében a munkavállalók lakóhelye és a regionális irodák közötti utazással töltött idő nem minősült munkaidőnek, míg a regionális irodák és a napi első és utolsó ügyfelek között utazással töltött idő annak minősült.
A munkáltató több munkavállalóját képviselő érdek-képviseleti szervezet keresetet indított az illetékes spanyol bíróság előtt annak érdekében, hogy a munkáltató számítsa be munkaidejükbe a lakóhelytől a napi első ügyfélhez, illetve a napi utolsó ügyféltől a lakóhelyig történő utazás időtartamát.
A spanyol nemzeti bíróság nem tudott egyértelmű döntést hozni, így az előtte folyó munkaügyi perben az eljárást felfüggesztette, az Európai Unió Bíróságához fordult, és előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtott be. Abban a kérdésben kért döntést, hogy munkaidőnek vagy pihenőidőnek kell-e tekinteni azt az időt, amelyet a munkavállaló a munkanap elején és végén utazással tölt, ha a munkavállaló nem rendelkezik állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, de naponta kell egy többé-kevésbé kiterjedt földrajzi területen belül a lakóhelyétől a vállalkozás naponta eltérő ügyfeléhez, és esetenként különböző másik ügyféltől a lakóhelyére utaznia olyan útvonal vagy jegyzék szerint, amelyet a vállalkozás vele az előző napon közöl.
A nemzeti bíróság ugyanis úgy vélte, hogy az irányelv  rendelkezései alapján a munkaidő és a pihenőidő fogalma egymást kizárják, tekintettel arra, hogy az irányelv meghatározása szerint:
– „munkaidő: az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően”; és
– „pihenőidő: az az időtartam, amely nem minősül munkaidőnek”.
Lényegében e rendelkezés alapján a két fogalom kölcsönösen kizárja egymást, tehát e rendelkezésből adódóan az irányelv nem teszi lehetővé a köztes helyzetek vizsgálatát. A munkavállaló ideje ennek megfelelően vagy munkaidőnek vagy pihenőidőnek minősül.
A spanyol nemzeti bíróság ugyanakkor megjegyezte, hogy a munkavállalók jogállásáról rendelkező spanyol nemzeti törvény nem tekinti munkaidőnek a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött időt. A bíróság szerint a spanyol jogalkotó azért választotta ezt a megoldást, mert a munkavállaló szabadon választja meg a lakóhelyét. Kizárólag a munkavállaló dönt tehát lehetőségei szerint arról a többé-kevésbé jelentős távolságról, amely elválasztja munkahelyét a lakóhelyétől.
A spanyol nemzeti bíróság megjegyezte továbbá azt is, hogy a szárazföldi fuvarozási ágazat utazó munkavállalói tekintetében a nemzeti jogalkotó az általános szabályoktól eltérően úgy rendelkezett, hogy az ő munkavégzésük helye a járművükben található, ily módon minden utazással töltött idő munkaidőnek tekintendő. A spanyol nemzeti bíróság azt kérdezte, hogy az alapügyben szóban forgó munkavállalók helyzetét ezen ágazat utazó munkavállalóinak a helyzetéhez hasonlónak lehet-e tekinteni.
A spanyol nemzeti bíróság szerint az a tény, hogy az ügyben érintett munkavállalókat mobiltelefonjukon pár órával a találkozójuk előtt tájékoztatják az általuk teljesítendő útvonalról, valamint azokról a különös szolgáltatásokról, amelyeket az ügyfeleknek nyújtaniuk kell, azzal a következménnyel jár, hogy e munkavállalókat többé nem illeti meg a választás joga, hogy magánéletüket és lakóhelyüket munkahelyük közelségéhez igazítsák, mivel az mindennap változik. Ebből következik, hogy a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött időt nem lehet pihenőidőnek tekinteni.
Az Európai Unió Bíróságának az előterjesztés alapján azt kellett megvizsgálnia, hogy az ügyben érintett munkavállalók esetében a lakóhely és az első ügyfél, illetve az utolsó ügyfél és a lakóhely közötti utazással töltött idő során teljesülnek-e a munkaidő fogalmának az irányelv szerinti fogalom-meghatározásban felsorolt alkotóelemei.
A munkáltató álláspontja szerint a munkavállalók tevékenysége és feladatai az ügyfeleknél a biztonsági rendszerek üzembe helyezésével és karbantartásával kapcsolatos műszaki szolgáltatások elvégzésére terjednek ki. Tekintettel arra, hogy a munkavállalók a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idő alatt nem ezen tevékenységeiket vagy feladataikat végzik, így az érintett munkavállalóknak a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idejét nem lehet az irányelv értelmében vett munkaidőnek tekinteni, függetlenül attól, hogy a munkavállalóknak bizonyos utat meg kell tenniük, hogy a munkáltató által kijelölt ügyfelekhez eljussanak.
Az Európai Unió Bírósága a munkáltató álláspontját és érvelését nem fogadta el azzal az indokkal, hogy az ügyben érintett munkavállalókhoz hasonló munkát végző munkavállalóknak a munkáltató által kijelölt ügyfelekhez történő utazásai az ahhoz szükséges eszközt jelentik, hogy e munkavállalók a tevékenységüket és feladataikat az ügyfeleknél elvégezzék. Az a tény, hogy az érintett munkavállalóknak a nap elején és végén az ügyfelekhez vagy az ügyfelektől történő utazásait a munkáltató a regionális irodák bezárása előtt munkaidőnek tekintette, pontosan azt igazolja, hogy a járműnek a regionális irodától az első ügyfélig, vagy az utolsó ügyféltől e regionális irodáig történő vezetéséből álló feladat korábban e munkavállalók feladatainak és tevékenységének a részét képezte. Márpedig ezen utazások jellege a regionális irodák bezárása óta nem változott. Az említett utazásoknak csak a kiindulópontja módosult. Ilyen feltételek mellett az alapügyben szóban forgóhoz hasonló helyzetben lévő munkavállalókat úgy kell tekinteni, hogy azok tevékenységeiket vagy feladataikat végzik a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idő alatt.
A munkáltató hivatkozott továbbá arra, hogy bár az érintett munkavállalók számára mobiltelefont biztosított, amelyen a munkanapot megelőző napon a munkavállalók megkapják a felkeresendő ügyfelek listáját és sorrendjét, valamint az ügyfelekhez történő érkezés tervezett időpontját, de e munkavállalók nem kötelesek a telefont bekapcsolva hagyni a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idő alatt. Így az e találkozókra történő odautazás útvonalát nem a munkáltató határozza meg, és a szóban forgó munkavállalók szabadon utaznak oda az általuk meghatározott útvonal szerint, ezért úgy szervezhetik meg az utazással töltött idejüket, ahogyan akarják. Így ennek következtében sem állapítható meg, hogy a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idő az irányelvben meghatározott munkaidőnek minősülne azon az alapon, hogy a munkavállalónak ezen idő alatt a munkáltató rendelkezésére kell állnia. A munkáltató további érvelése szerint ahhoz, hogy valamely munkavállalót úgy lehessen tekinteni, hogy a munkáltatója rendelkezésére áll, e munkavállalónak olyan helyzetben kell lennie, amelyben jogilag köteles munkáltatója utasításait teljesíteni, és számára a tevékenységét gyakorolni. A munkáltató hivatkozott az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlatára, melyből megítélése szerint az tűnik ki, hogy nem minősül munkaidőnek az az időszak, amelyben a munkavállalónak lehetősége van arra, hogy jelentősebb kötöttségek nélkül ossza be az idejét, illetve a magánügyeivel foglalkozzon.
Az Európai Unió Bírósága a munkáltató ezen érvelését sem fogadta el. Bár azzal egyetértett, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló helyzetben lévő munkavállalók a lakóhely és az ügyfelek közötti utazással töltött idő alatt bizonyos szabadsággal rendelkeznek, mely szabadság nem illeti meg őket az ügyfélnél történő munkavégzés ideje alatt. Viszont e szabadság már a regionális irodák bezárása előtt fennállt, amikor a regionális irodákba történő érkezés időpontjától kezdve az utazással töltött időt munkaidőnek számították. És utóbb egyetlen dolog változott. Az ügyfélhez történő utazás kiindulópontja. Márpedig az ilyen változás nincs kihatással az e munkavállalókra háruló azon kötelezettség jogi jellegére, hogy teljesítsék munkáltatójuk utasításait. A munkavállalók ezen utazások alatt is munkáltatójuk utasításaitól függnek, aki megváltoztathatja az ügyfelek sorrendjét, törölhet egy találkozót, vagy pedig újabb találkozót szervezhet. Így meg kell állapítani, hogy az említett munkavállalóknak az utazás ideje alatt nincs lehetőségük arra, hogy szabadon rendelkezzenek idejükkel, valamint a magánügyükkel foglalkozzanak, következésképpen pedig a munkáltatóik rendelkezésére állnak.
A munkáltató – a spanyol kormány és az Egyesült Királyság Kormányának egyetértésével – az eljárás során kifejezte az azzal kapcsolatos félelmét, hogy az ilyen munkavállalók a nap elején és végén a személyes elfoglaltságaikat is végzik. A Bíróság a felvetést azzal az indokkal utasította el, hogy az ilyen félelem nem érintheti az utazásra fordított idő jogi minősítését. Az alapügyben szóban forgóhoz hasonló helyzetben a munkáltató feladata, hogy biztosítsa a szükséges ellenőrzési eszközöket az esetleges visszaélések elkerülése érdekében.
Az Európai Unió Bíróságának ítélete kitért az irányelv munkaidő fogalmának harmadik alkotóelemére is, amely szerint a munkavállalónak a figyelembe vett időszakban dolgoznia kell. E tekintetben megállapította, hogy amennyiben a munkavállaló, aki nem rendelkezik állandó munkavégzési hellyel, az ügyfélhez vagy az ügyféltől teljesített utazás során is a feladatait végzi, tehát e munkavállalót úgy kell tekinteni, hogy ezen utazás alatt dolgozik. Vagyis az utazások az állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel nem rendelkező munkavállalói minőség velejárói, és az ilyen munkavállalók munkavégzési helye nem korlátozható e munkavállalóknak a munkáltatójuk ügyfeleinél való fizikai munkavégzésének helyeire.
A fentiekből az következik, hogy amikor az alapügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között lévő munkavállalók szolgálati járművet használnak azért, hogy lakóhelyüktől a munkáltatójuk által kijelölt ügyfélhez utazzanak, vagy az ilyen ügyféltől a lakóhelyükre visszatérjenek, valamint  munkanapjuk során az egyik ügyféltől a másik ügyfélhez utazzanak, e munkavállalókat ezen utazások során úgy kell tekinteni, mint akik az irányelv munkaidő fogalmának megfelelően dolgoznak.
Az Európai Unió Bírósága a fenti érvek és ellenérvek összességére tekintettel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre azt a választ adta, hogy „a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló körülmények között, amikor a munkavállalók nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, az e rendelkezés értelmében vett „munkaidőnek” minősül az az utazási idő, amelyet e munkavállalók a lakóhelyük, valamint a munkáltatójuk által kijelölt első és utolsó ügyfél közötti mindennapos utazással töltenek”.
Az Európai Unió Bíróságának döntése meghatározó jelentőséggel bír a magyar jogalkalmazás szempontjából, ugyanis a munka törvénykönyvének 86. § (1) bekezdése szerint munkaidőnek minősül a munkavégzésre előírt idő kezdetétől annak befejezéséig tartó idő, valamint a munkavégzéshez kapcsolódó előkészítő és befejező tevékenység  tartama. Ugyanezen paragrafus (3) bekezdése szerint nem minősül munkaidőnek a munkavállaló lakó- vagy tartózkodási helyéről a tényleges munkavégzés helyére, valamint a munkavégzés helyéről a lakó- vagy tartózkodási helyére történő utazás tartama.
A Mt. 2013. január 1-jétől hatályos rendelkezése elég furcsa helyzetet teremtett azon munkavállalók esetében, akiknek nincs állandó munkavégzési helyük, hanem egy földrajzilag behatárolható területen, akár egész Magyarország területén végzik a munkájukat. Ilyenek jellemzően a fuvarozók, a kereskedelmi ügynökök, képviselők. De érintettek azok a munkavállalók is, akik valami okból kifolyólag a munkájukat nem a munkáltató székhelyén, telephelyén, hanem a munkáltató ügyfelének lakóhelyén, székhelyén, telephelyén végzik. Például a gázszerelők, villanyszerelők, szociális munkások, stb.
A fura helyzet azért állt elő, mert ha ezek a munkavállalók a munkanap kezdetén a lakóhelyükről először a munkáltató székhelyére vagy telephelyére mennek, és onnan továbbindulva keresik fel az ügyfeleket, akkor a munkáltató székhelye vagy telephelye és az ügyfél közötti utazási idő munkaidőnek minősül. Ha viszont a munkavállaló az ügyfelet a lakóhelyéről indulva keresi fel, akkor a lakóhely és az ügyfél közötti utazási idő nem minősül munkaidőnek. Ha például a munkavállaló lakóhelye és a munkáltató székhelye Budapesten, az ügyfél Győrben van, és a Budapest-Győr távolság 2 óra utazási idővel érhető el, akkor ez az idő attól függően számít be a napi munkaidőbe, hogy a munkavállaló a lakóhelyéről vagy a munkáltató székhelyéről indul az ügyfélhez. Jogosan érezzük, hogy a 2 óra utazási idő a munkáltató érdekében eltöltött idő, tehát munkaidőnek kell minősülnie, de az Mt. rendelkezése alapján a 2 óra utazási idő csak akkor minősül munkaidőnek, ha a munkavállaló a lakóhelyéről előbb felkeresi a munkáltató székhelyét. Ez azonban nem tekinthető túl hatékony munkaszervezésnek.
Érdemes továbbá megemlíteni, hogy a jelenleg hatályos Mt. rendelkezései alapján az utazási idő abban az esetben sem számít bele a munkaidőbe, ha kiküldetés következtében kell a munkavállalónak a munkát más helyen megkezdenie.
Az Mt.-nek az utazási időre vonatkozó rendelkezése azért is kifogásolható, mert ha az utazási idő nem munkaidő, akkor erre az időre a munkáltatónak nincs munkabér fizetési kötelezettsége. (A korábbi Mt. rendelkezése alapján belföldi kiküldetés esetén a munkavállalót megillette a személyi alapbér 40 százaléka. A 2013. január 1-jétől hatályos új Mt. ilyen rendelkezést már nem tartalmaz.)
Az Európai Unió Bíróságának a Tyco ügyben hozott ítélete nagy valószínűséggel meg fogja változtatni a magyar és az európai uniós joggyakorlatot. Célszerű lenne, ha a magyar jogalkotó az Európai Unió Bíróságának döntésére tekintettel módosítaná az Mt.-nek a munkaidőre és az utazási időre vonatkozó rendelkezését. Amíg azonban erre a módosításra nem kerül sor, és van olyan munkavállaló, akit az Mt. hivatkozott rendelkezése hátrányosan érint, az eredményesen hivatkozhat a magyar bíróság előtt folyó perben a Tyco ügyben hozott ítéletre, tekintettel arra, hogy az Európai Unió Bíróságának döntése az unió minden tagállamára, így Magyarországra is kötelező. Ugyanakkor az ítélet az érintett munkáltatók esetében is kiemelt jelentőségű, mert célszerű lehet már az Mt. módosítása előtt is felülvizsgálni a munkaidő számítás szabályait, megelőzve ezzel a munkavállalók által indított munkaügyi pereket.

További hírek

Az alábbi űrlap kitöltésével kérdezhet szakértőinktől.







Mégse

Kérdését továbbítottuk szakértőink felé, akik a megadott elérhetőségein tájékoztatják a témával kapcsolatbam.

Ossza meg díjmentes tanácsadói szolgáltatásunkat kollégáival, ismerőseivel.

Kérek tájékoztatást várható konferenciákról, továbbképzésekről






Mégse

Kérését továbbítottuk, megadott elérhetőségein tájékoztatjuk várható rendezvényeinkről.

Az alábbi űrlap kitöltésével kérdezhet szakértőinktől.

Rendelkezik érvényes előfizetéssel?

Igen

Nem

Előfizetéssel rendelkező ügyfeleink kérdései priorítást élveznek

Megválaszolt adózási, tb, munkaügyi, számviteli kérdések a mai napon:

30

Kérdezzen itt Ön is!

AKTUÁLIS ESEMÉNYEK

Eseménykövetés

SZAKMAI KLUBJAINK

ADÓNAPTÁR