Az Európai Unió a tagállamok szociális biztonsági rendszereinek működését a koordináció eszközével hangolja össze. A koordináció határozza meg a tagállamok közötti együttműködés kereteit, azzal hogy a tagállamok nemzeti jogszabályuk alapján alakítják és működtetik saját társadalombiztosítási rendszerüket, ezen belül nyugdíjrendszerüket.

Az EU tagállamaiban eltérő működési elven alapuló nyugdíjbiztosítási rendszerek alakultak ki, az egyes tagállamokban különbözőek például a nyugdíjkorhatárok, a jogosultsághoz szükséges szolgálati idő követelmények, az egészségkárosodás esetére biztosított ellátások igénybevételének szabályai.

A szociális biztonsági koordináció célja a tagállamok társadalombiztosítási rendszereinek különbségéből kialakuló hátrányos helyzetek elkerülése, a megszerzett jogosultságok elismerésének és megtartásának biztosítása, valamint a tagállamok társadalombiztosítási intézményei közötti együttműködés megvalósítása. Ezen tényezők jelenthetik elsősorban a munkaerő mobilitásának akadályát az Európai Unióban, amelynek megszűntetéséhez szükséges lépések megtétele még jelenleg is aktuális feladat.

Az EU a munkaerő szabad mozgásának biztosítása és szabályozása érdekében un. koordinációs rendeleteket alkotott, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra vonatkozó 1408/71/EGK rendelet, valamint a végrehajtására kiadott 574/72/EGK rendelet (korábbi rendeletek). Ezen rendeleteket 2010. május 1-jétől a szociális biztonsági koordinációról szóló 883/2004/EK rendelet és a végrehajtásáról szóló 987/2009/EK rendelet (új rendeletek) váltották fel.

Az új koordinációs rendeletek az EU 27 tagállamában keletkezett tények, események vonatkozásában alkalmazandóak, míg a korábbi koordinációs rendeletek szabályai terjednek ki továbbra is az EGT három országára – Izland, Liechtenstein és Norvégia – valamint Svájcra. Svájc ugyan nem tagja az említett közösségeknek, de alkalmazza az EU szociális biztonságra vonatkozó szabályait.

Az új rendeletek megalkotása mögött meghúzódó szándék az volt, hogy a tagállamok intézményei közötti együttműködés fokozódjon, megerősödjön, továbbá a rendeletek gyakorlati alkalmazása igazodjon a meglehetősen kiszélesedett EU szociális biztonsággal szemben támasztott elvárásaihoz.

A nyugdíjbiztosítás szempontjából, a régi és az új koordinációs rendeletek is, a következő alapelveket rendelik érvényesíteni a gyakorlatban, amelyek maradéktalan alkalmazásától el tekinteni nem lehet.

A biztosítási időszakok összeszámításának elvét, amely biztosítja, hogy az aktív életpálya során valamennyi tagállami nyugdíjrendszerben megszerzett biztosítási időt (szolgálati időt) a nyugdíj megállapításkor a nyugdíjbiztosítási jogosultság megszerzése érdekében az érintett tagállamok intézményei megfelelően értékeljenek. Ezen elv meghatározó jelentőségű, hiszen a magyar rendelkezések értelmében is a nyugdíjbiztosítási jogosultság megszerzésének egyik feltétele a meghatározott mértékű szolgálati idő teljesítése, valamint a szolgálati idő hossza az elért átlagkeresettel együttesen határozza meg a nyugdíj összegét.

Az arányos nyugdíjszámítás elvét alkalmazva a tagállamok intézményei a nyugellátást igénylő személy által megszerzett összes szolgálati idő alapján és a nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint számított nyugdíjösszegnek (elméleti nyugdíjnak) az adott tagállamban szerzett szolgálati idő és az összes szolgálati idő arányában meghatározott részét kötelesek megállapítani és folyósítani.

Az ellátások közvetlen kifizethetőségének alapelve juttatja érvényre azt a célt, hogy az érintett személy a megszerzett és elismert jogosultságát, ellátását bármely tagállamban igénybe vehesse. Így az EU tagállamaiban élő nyugdíjban részesülő személyek kérhetik megállapított nyugellátásuk lakóhely szerinti tagállamba történő folyósítását az ellátás fizetésére kötelezett tagállamtól.

Az egyes tagállamok nyugdíjbiztosítási rendszereiben megszerzett szolgálati idők alapján járó nyugellátás megállapításához az érintett tagállamokban – ahol az igénylő dolgozott és tartózkodott – érvényes jogszabályok által meghatározott életkori és szolgálati idő feltételek teljesítése szükséges. A jogosultsághoz szükséges szolgálati idő számításánál tehát alkalmazandó a szolgálati idők összesítésének elve, így a nyugdíjigény elbírálásában érintett tagállami intézmények együttesen veszik figyelembe a Magyarországon és az EU/EGT valamely tagállamában biztosításban töltött időt.

Amennyiben a nyugellátást igénylő személy utoljára a magyar nyugdíjrendszerben volt biztosított és a koordinációs eljárásban résztvevő más tagállamok intézményei által igazolt szolgálati ideje egy érintett országban sem éri el az 1 évet, ez alapján a többi érintett nyugdíjbiztosítási intézmény ellátást nem állapít meg. Ezek az időszakok azonban nem vesznek el, a magyar nyugdíjbiztosítási intézmény úgy veszi figyelembe ezen szolgálati időket, mintha azokat az igénylő a magyar biztosítási rendszerben szerezte volna meg. Fordított esetben tehát, ha az érintett személy 1 évnél rövidebb szolgálati időt szerzett Magyarországon, és ez alapján magyar nyugellátásra nem jogosult, a magyar szolgálati időt más tagállam intézménye fogja figyelembe venni és nyugdíjat megállapítani erre az időszakra.

A magyar szabályozás értelmében az öregségi nyugdíj megállapításának további jogosultsági feltétele a biztosítási jogviszony megszüntetése. Az igénylő azon a napon, amelytől kezdődően az öregségi nyugdíjat számára megállapítják, biztosítással járó jogviszonyban nem állhat sem Magyarországon, sem más EU/EGT országban, ideértve Svájcot is, azonban az ellátás megállapításának napját követően az érintett biztosítással járó jogviszonyt létesíthet.

Magyarországon a nyugellátás megállapítása iránt benyújtott igény elbírálása a jogosultsági feltételek vizsgálatát követően, a nyugdíj összegének alapjául szolgáló átlagkereset kiszámításával folytatódik, ennek során azonban kizárólag a magyar biztosítási jogviszony keretében elért keresetek és jövedelmek vehetők figyelembe.

Az ellátás kiszámításának menete a következők szerint alakul. Az önálló nemzeti jogosultsággal is rendelkező igénylő – tehát aki teljesíti az önálló magyar ellátáshoz szükséges szolgálati idő feltételt, ami jelenleg 20 év – esetében kétféle nyugdíjszámítást kell elvégezni, ami azt jelenti, hogy meg kell határozni a független ellátás és az arányos ellátás összegét is.

A független ellátás kiszámítása úgy történik, hogy valamennyi tagállami intézmény, amelyben az érintett személy a belső jogszabály alapján az előírt szolgálati időt megszerezte, illetve a jogosultsági feltételekkel rendelkezik, kizárólag az adott tagállamban szerzett szolgálati idő alapján számítja ki az ellátás összegét. Önálló jogosultság hiányában a független ellátást nem lehet kiszámítani.

Az arányos (pro rata) ellátás kiszámítására minden esetben sor kerül. Az első lépés az elméleti nyugdíj összegének meghatározása, amely a nyugdíj azon összege, amelyre az igénylő akkor lenne jogosult, ha az összes szolgálati idejét az adott tagállam biztosítási rendszerében szerezte volna meg. Ezt követően az elméleti nyugdíj összegét meg kell szorozni a nemzeti és az összes szolgálati idő adta arányszámmal. Az arányos nyugdíj összege az elméleti nyugdíj összegéből számított azon összeg, amelyre az érintett személy az egy tagállami biztosítási rendszerben szerzett és az összes szolgálati idők arányában jogosult.

A nyugdíjbiztosítási intézmény a jogosult számára a független ellátás összege és az arányos ellátás összege közül a kedvezőbbet, a magasabb összeget állapítja meg és folyósítja.  

A koordinációs rendeletek szabályai értelmében elsősorban a lakóhely szerinti tagállam nyugdíjbiztosítási intézményénél lehet az egyes ellátásokra való igényeket, kérelmeket benyújtani. Ez az intézmény fogja a kérelem alapján kitöltött formanyomtatványokat mindazon tagállam intézményének megküldeni, amelyben az igénylő további szolgálati időt szerzett. Az igénylő egyetlen igénybejelentésével valamennyi olyan tagállamban megnyílik a jogosultság az adott ellátásra, ahol az igénylő a jogosultsági feltételeket teljesítette.

Magyarországon az igénybejelentést az erre rendszeresített formanyomtatványon, a lakóhely szerint illetékes kormányhivatal nyugdíjbiztosítási intézményénél lehet benyújtani. Nemzetközi ügyekben a Központi Nyugdíjnyilvántartó és Informatikai Igazgatóság jár el az ország egész területére kiterjedő illetékességgel.

Magyarországon a nyugellátások folyósítása a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság (NYUFIG) feladata. Magyarországon lakóhellyel rendelkező jogosult részére a NYUFIG a nyugellátás folyósítását készpénzfizetés kézbesítése útján, azaz postai úton vagy a nyugdíjas által megjelölt belföldi banknál vezetett fizetési számlára történő utalással teljesíti. Más EU/EGT tagállamban élő személy részére a NYUFIG a nyugellátást a nyugdíjas által megjelölt, valamely EU/EGT tagállamban működő banknál vezetett fizetési számlára folyósítja.

A koordinációs rendeletek értelmében a tagállamok illetékes intézményei kötelesek a megállapított nyugellátásokat a jogosultak lakóhelye szerinti tagállamba folyósítani. Az ellátások közvetlen kifizetésének elve értelmében az Európai Unió egyetlen állampolgárát sem érheti a nyugdíjfolyósítás szempontjából joghátrány amiatt, hogy lakóhelye nem az ellátást megállapító és folyósító tagállam területén van. A határon átnyúló nyugdíjfolyósítás esetében a nyugdíjas, illetve a jogosult által meghatározott bankszámlára történő utalás a közösségi joggal összhangban lévő és valamennyi tagállam által alkalmazott gyakorlat.

dr. Villányi Zsuzsanna