Nem akar ő rosszat. Valahogy mégis mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy bajba kerül.
Úgy jár-kel közöttünk, mint egy marslakó. Mintha meg sem hallaná azt, amit mondanak neki. Ha egyáltalán feltűnik neki, akkor nem érti a szemrehányásokat, nem érti, mi a baj azzal, amit csinál. Miért nem jó az, ahogy intézi a dolgokat.

A szülők belefáradnak bajlódásba. Nincs egy nap, hogy ne lenne valami váratlan, amikor nem kéne aggódni akár azért, hogy már megint mit csinált ez a gyerek, akár azért, hogy már megint mi történt vele.

A társadalom mindenféle szakembere körülállja, nézegeti.
Azt mondja a szociális munkás: ennek a gyereknek a családi körülményei rendezetlenek. Lehet, hogy a gyerek állami gondoskodásban él. Vagy rokonoknál. Vagy a szüleivel, de nem harmonikus családban.
Szülei elváltak vagy éppen együtt élnek, de milyen nehezen. Alulképzettek. Szegények vagy munkanélküliek. Esetleg testi-lelki betegség is akad a családban. Tehát úgy tűnik, a tünetek egyértelműen visszavezethetők a szociális okokra.

Azt mondja az orvos: ez a gyerek nem egészséges. Azon kívül, hogy mindenféle nyavalyát azonnal elkap, egy csomót még be is képzel magának. Náthás, feje fáj, hasa fáj, valamije mindig fáj. Allergiás, evési, alvási zavarai vannak, fizikai terhelhetősége csekély. Nem tud vigyázni magára, amíg kicsi, nem öltözik fel rendesen, aztán hamar rákap minden ártalmasra: cigizik, iszik, drogozik, a szexben is felelőtlen.
Mintha szándékosan pusztítaná önmagát, mintha hírből sem hallott volna az egészséges életmódról.

Azt mondja a kriminológus: ez a gyerek ott egyensúlyoz azon a mezsgyén, amely a tettes és az áldozat között húzódik. Valahogy mindig ott jár, ahol a baj rátalál. Lehet, hogy ő az, akinek mindig elveszik a tízóraiját, akit folyton megvernek, akiről az utcán lehúzzák a mobiltelefonját, pénzét. Aztán elege lesz és megpróbál tenni a dolog ellen. Onnantól kezdve ő fenyeget másokat, s elég egy ferde tekintet, egy rossz szó, hogy előkerüljön a zsebéből valamilyen fegyverszerűség. Onnantól aztán az isten tudja csak, mi fog történni.

Azt mondja a gyógypedagógus: ennek a gyereknek organikus okokra visszavezethető tanulási problémái vannak. Valami történt a születése körül. Sajátos nevelési igényű. Diszlexiás, diszgráfiás, diszkalkuliás, disz- és disz-, ahová csak nézünk. Nyilván a korai fejlesztéssel lehet még mit kezdeni vele, aztán ahogy múlik az idő, nincs más hátra, meg kell barátkozni a gondolattal: ő képtelen írni, olvasni, számolni. Egyet tehetünk: megtanítjuk ezekkel a fogyatékosságokkal együtt élni, mint aki siketen vagy vakon született.
Az látszik, hogy a korai károsodások hatására különböző részképességeinek működésében zavar támadt.

Azt mondja a pszichiáter: elképzelhető, hogy ez a gyerek valamilyen idegrendszeri károsodás hatására képtelen beilleszkedni. Figyelme szétszórt, nehezen fókuszálható. Maga sem igen tudja ezt befolyásolni.
Mozgáskoordinációjával is bajok vannak, sok baleset éri ott és akkor is, amikor más gyerekek biztonsággal mozognak. Ugyanakkor rendkívül vállalkozó kedvű és bizonyos helyzetekben valóban akrobatikus ügyességű.
Nem bír megülni a fenekén, nem bír nyugton maradni.
A szakma úgy hívja ezt, hogy hiperaktív, pszicho-organikus szindrómával bajlódik, röviden: POS-os gyerek. Vannak rá gyógyszerek, amelyek bizonyos esetekben egészen jól hatnak.

Azt mondja a pszichológus: ennek a gyereknek az a baja, hogy nem tud kötődni, mert egészen kis korában valamiért nem kapta meg az ehhez szükséges muníciót. Ezért nem követi a szabályokat és nincs semmiféle jövőképe. Honnan, miért is lenne? Önbecsülése csekély, búskomor. Agresszív is tud lenni és ezt önmaga vagy mások ellen fordítja. Mivel gyökértelen, könnyen csapódik ide-oda, mindenféle függőségnek kiszolgáltatott: addikcióra hajlamos.

Ennek a gyereknek az a baja, hogy egyáltalán nem képes késleltetni a késztetései kielégítését. A híres kísérletben (lásd Elliot Aronson: Columbine után  Az iskolai erőszak szociálpszichológiája című könyvében.  Ab Ovo Kiadói KFT Budapest, 2009.), amelyet három éves gyerekekkel végeztek, azt vizsgálták, hogy a gyerekek képesek-e késleltetni a gumicukor iránti kívánságukat annak reményében, hogy később kétszer annyi cukorkát kapnak. Évtizeddel később kiderült, hogy aki képes volt erre, az függetlenül az egyéb adottságaitól, sokkal sikeresebb ember lett, mint az, aki azonnal felfalta a cukorkát, amivel magára hagyták.

Azt mondja a pedagógus: ezzel a gyerekkel az a baj, hogy nem motivált. Sokszor bebizonyosodott, hogy nagyonis jó eszű, de nem igyekszik, nem figyel az órákon. Néha úgy tűnik, sikerült valami, de mintha véletlen lenne: egy-egy jó dolgozat után mintha mindent elfelejtett volna.

Sosem lehet tudni, mi van a fejében. Többször meglepett már azzal, hogy a tankönyvet nem olvasta, de a témához tartozó tudományos könyveket igen.
Sosem lehet tudni, miről mi jut az eszébe. Képes az egész órát eltéríteni egy lehetetlen ötlettel, amihez körömszakadtáig ragaszkodik. Sosem lehet tudni, mi okoz neki nehézséget. Olyan feladatokon bukik meg, amelyeket egy ovis is könnyen megold. Ember legyen a talpán, aki rájön, min akadt meg.
Amikor meg kikapcsol, akkor aztán minden hiába.

Bármelyik szakembernek igaza van. És igaza van a nagymamájának is, aki ilyeneket tud mondani: áldott jó gyerek, csak valahogy mindig történik vele valami. Kétségtelen, sok mindenhez van esze, a tanuláshoz meg mintha nem volna. Tudom, hogy tudna, ha akarna, de hát lusta a szentem.

Néhány jelenség azonban gyanakvásra adhat okot. Nem egy zűrös gyereknek rendezett a családja, semmiféle szociális hátrány nem mutatható ki körülötte.
Lehet, hogy problémája van a finom mozgásokkal, de akkor hogy tud gitározni? Pedig évek óta zenél.
Hogy lehet az, hogy ha valami felkelti az érdeklődését, spontán és hosszú ideig képes a koncentrációra. Pedig figyelemzavaros.
Azok a gyógyszerek, amelyeket a hiperaktivitása miatt írtak fel neki, nemhogy javítanának rajta, de inkább még nehezebben kezelhetővé teszik.
Hogy van az, hogy egyenesen lehetetlenül él, közben meg kimagasló sporteredményeket képes felmutatni, na persze, ilyen-olyan extrém sportokban.

Úgy tűnik, a felsorolt igazságok korántsem teljesek. Mintha némelyik megállapítás, amely önmagában igaznak tűnik, éppen fokozná a homályt. Mintha a részigazság éppen elfedné a jelenség lényegét.
Lehet, hogy egy gyerek szociális hátránnyal küzd, lehet, hogy részképesség- vagy figyelemzavar is nehezíti az életét, lehet, hogy az egészsége nem stabil, de talán nem ez a bajok eredete.
Meglehet, hogy a kapcsolatai nem működnek, hogy az iskolában motiválatlannak tűnik, hogy körülötte mindig zavar támad, de mindez biztosan csak következménye valaminek.

Mi lehet tehát a zűrök igazi oka?

A Zöld Kakas Líceum valamennyi diákja előzőleg sok iskolát megjárt, mindenféle gonddal küszködő fiatal. Az iskola munkatársai kutatást folytattak, hogy választ találjanak arra az égetően fontos kérdésre: Milyen valójában, hogyan működik a kakasos diák?
A kutatás első lépéseként életút interjút készítettek az iskolába járó diákokkal, majd ezek elemzése következett. A szövegek elemzésére a kvantitatív tartalomelemzés módszerét használták. Előzetes koncepció nélkül, magukból az interjúkból kiindulva keresték meg a szövegekben található legfontosabb, közös motívumokat. Ennek a munkának az eredményeképpen született meg a zűrös helyzetű gyerek leírása.

Ezek a fiatalok maguk is látják, hogy valahogy nem illenek a rendszerbe, valahogy minden sorból kilógnak:

M. így látja:

– Az emberek, akik ide járnak olyan kicsit furák.
– Az mit jelent?
– A tulajdonságaik, valahogy nem olyanok, mint a többi ember.
– Mert a többi ember milyen?
– Nem tudom, a többi ember sem volt jó tanuló, mégsem tűnik ki a sorból, de hát az ide járók az valószínűleg mindegyik azért került ide, mert kitűnt a sorból.


Nagyon valószínű, hogy a külső hatások kevéssé befolyásolták őket, lelkük mélyén mindig is ilyenek voltak.
Néhányuk úgy látja magát, hogy az első iskolaévekben még éppen olyan volt, mint bárki más. Aztán kiderül, hogy a csendes, rendes gyerekkel valami kezdettől fogva hibádzott:

Á. így emlékezik:

Kiskoromtól kezdve? Nem tudom, én mindig ilyen kis szelíd lelkű gyerek voltam, szóval nagyon visszafogott, meg minden. Nem tudom, az általánosban sem volt semmi, mosolyogtam a négy fal között, csak nem tudom, azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy túlságosan elnyomtam magam, vagy valami, és lehet, hogy azért tört ki belőlem így minden. Hattól nyolcadikos korom között ez kijött.

B. meséli:

– Ööö, ott egészen jó voltam ötödikig, az osztályban meg mondjuk nagyon kis lelkis gyerek voltam, szóval eleinte nem nagyon foglalkoztak velem, meg mindig én voltam a rossz, szóval ez a tipikus, az osztálynak a kirekesztettje, vagy nem tudom, hogy, hogy fogalmazzam, szóval az, akit mindig baszogatnak, meg ilyenek. Lehet csúnyán beszélni egy picit?
– Lehet.
– Oké. (nevet) Aztán végül is volt egy kicsit komolyabb izé, tehát mindig ugye izéltek, csesztettek, meg meg akartak vágni, meg mit tudom én, és egyszer a vécében belém kötött az egyik osztálytársam és valahogy megelégeltem, vagy nem tudom, elegem lett belőle és végül is, hát konkrétan belevertem a fejét a piszoárba. Elég csúnyán, ezért kaptam egy igazgatóit (nevet), de onnantól végül is már nem baszogattak, aztán jöttek új osztálytársaim, szóval jobb lett. Meg ott volt egy gyerekkori barátom is. Azért olyan nagyon jó a helyzet mégsem volt, de mindegy.

Sokuknak már az első emlékeiben ott van az a furcsaság, amitől zűrösnek találhatjuk őket és ők is saját magukat. Lehet, hogy csendesebbek az átlagnál, de az is lehet, hogy meglepően elevenek. Az emlékeik nem túl kellemesek, de kétségtelenül nagyon kicsi koruktól kezdve megvannak.

L. meséli:

Mindig elvitt apu oviba és én meg mindig beálltam az ajtóba és addig el nem mentem onnan, míg valaki el nem hívott. Aztán volt, mikor ott felejtettek, bátyámnak kellett volna értem jönnie és ő elfelejtett, aztán este hat körül csak járkáltam az oviban, hogy halló. Aztán, hogy értem jött általában a nagyi, beálltam az ajtóba és nagyi elindult, mondta, hogy menjek, de én addig nem mentem sehova, míg fel nem vett és ő nem vitt engem. Hát aztán így elvitt.

B.-vel beszélgettünk:

– Legelső emlékem? Húúú. Nem tudom, csak mikor kiskoromról mutattak fotót, akkor néha-néha felvillan egy-két izé, hogy így toporzékolok a teniszcipőben, meg ilyenek, de konkrétan nem.
– Oviból vannak emlékeid?
– Oviból? Vannak. Ott is mindig meg akartak verni (nevet). Ott is volt egy ilyen tipikus, ugye csoport kemény gyereke, az nemcsak engem, hanem mindenkit, mondjuk engem lehet gyakrabban, nem tudom…

Zs. mondja:

Igen (nevet), egyszer rugdosott egy fiú, ebéd közben, én meg bevertem az orrát és így elkezdett vérezni neki és brühü és bőgött jobbra-balra és piszkált, meg minden és akkor ott neki folyt a vére én meg tök nyugodtan ettem tovább a levesem. Az óvó nénik meg csak néztek. Ez az egy emlékem van oviból.

Ha akarnak, ha nem, mindig kilógnak a sorból. Nem ők döntöttek így, így alakultak a dolgok. Nem csoda hát, ha magányosak. Lehet, hogy látszólag sok haver veszi őket körül, az emberi kapcsolataik – ideértve a családi viszonyokat és a párkapcsolatot is – üresek, felszínesek, ritkán alapulnak valódi és kölcsönös kötődésen.

G. meséli:

Hát voltak olyan korszakaim, amikor kábé anorexiásra fogytam, meg ilyesmi. Szóval volt baromi sok gondom, meg mindig az az ember voltam, aki ha valahol van, akkor kitűnik, nem mindig pozitív irányba, van, amikor negatív irányba. És így engem például ezért az osztálytársaim baromira utáltak. És hát az is egy rohadt szar érzés volt.
És a másik meg az, hogy anyámnak képtelenség megfelelni, mert ő konkrétan nem szeret engem, és én érzem, hogy ő nem szeret.

B. mondja:

Nem tudom már, hogy miért, szóval így nem is az, hogy az iskolába nem jártam be, hanem így órákra. Nem tudom, egyszerűen, ahogy kijöttem a tanárokkal, szóval volt, akihez bementem, csak volt, akivel olyan szinten nem tudtam kommunikálni vagy megértetni magamat, hogy inkább álltam kint a dohányzóban és nem tudom, ott valahogy jobban éreztem magam.

H.-val beszélgettünk:

– És miért lógtál?
– Miért? Hát egyrészt az ottani diákok miatt, meg a tanárok miatt is.
– Milyenek voltak?
– Hát, olyan lenézőek és én ezt nem nagyon bírom felém nézve.
– Tehát a tanárok voltak lenézőek, vagy a diákok is szerinted?
– A diákok meg egyszerűen csak hülyék. Nem illettem be közéjük, teljesen más világ volt a kettő.
– Anyukámmal? Anyukámmal jól megvagyok, bár nem nagyon szoktunk beszélgetni. Nem tudom miért. Ez van.

Pedig nagyonis vágynak a megértésre és az elfogadásra. Szívesen megmutatnák, milyenek is ők valójában, de ezt adott tényként közlik, kompromisszumra való hajlandóság nélkül. Fontos számukra, hogy meglássák őket, és értékítéletektől mentesen közeledjenek hozzájuk.

B. mondja:

Az általánosban az angol tanárom, az jó fej volt. Meg sok mindent is tanultam.
Hát, tulajdonképpen szigorú volt, de mégis jól tanított, tehát érdekessé tette az órát és ez megfogott, meg nem volt nála az az izé, szimpátia, hogy most ki hogy néz ki, vagy ki milyen, vagy, hogy mennyit beszél az órán, tehát tisztában volt vele akkor, amikor rászólt, de mégsem ítélte el, hogy az egy hülye gyerek. És ez így pozitívan jött le.

Nem arról van szó tehát, hogy mindent elnézzenek nekik. A zűrös gyerek egyszerűen csak annyit kér: ne ítéljék meg. Ne szorítsák be semmiféle skatulyába, ne mondják meg róla milyen. Értsék meg: nem az a lényeg, hogy MILYEN ő, hanem hogy KI. Az ítélet mintha a tulajdonságaival, a pillanatnyi viselkedésével azonosítaná, s így az egész embert utasítaná el. Ez pedig elfogadhatatlan, elviselhetetlen.

D. mondja:

Tehát így, az ilyen ledegradálásokat nem szeretem, meg gyűlölöm, hogyha valaki alaptalanul butáz le másokat, mert az nekem például sokkélmény. Hogyha rám azt mondja valaki, de hulla komolyan, és nem hülyülésből – hogyha így ok nélkül mondják azt, hogy buta, akkor az nekem lelki sokk és körülbelül annyit bírok csinálni, hogy előre-hátra dülöngélek, elbőgöm magam és azt hajtogatom, hogy nem vagyok buta. Mert azt nagyon tudom utálni.

Tulajdonképpen azt szeretné, hogy személyét, ŐT MAGÁT fogadják el. S akkor ezen az elfogadáson keresztül igazi, mély kapcsolat születhet, mindegy is, minek nevezzük ezt a kapcsolatot. A lényege mindnek ugyanaz.

T. mondja:

Hát, a barátság az szerintem az, hogy az embert a hibáival együtt fogadják el a barátai, és ha kell, akkor segítenek, és ez fordítva is igaz, ha kell, akkor én segítek neki.
A legfontosabb talán a szeretet. Hogy az ember szeret valakit, de az is szeresse őt, tehát ne csak egyoldalú legyen a szeretet. Ha szeretik az embert, akkor végül is semmi baja nincs. Tudja, hogy mindig számíthat valakire, valakikre. És hát a szeretet alatt nemcsak a szerelmet értem, hanem a családi szeretetet, baráti szeretetet, az egész átfogó dolgot.

Ezen a szereteten, elfogadáson keresztül meg lehet látni, hogy van a másik. A zűrös gyerek arra vágyik, vegyék észre, hogy mi van vele, figyeljenek oda rá. Ne kelljen elmagyarázni a dolgokat, hiszen sokszor nem is lehet – annál jobban esik az odafigyelés, minél kevésbé kell megküzdeni érte. Az a legjobb, ha a másik egyszerűen meglátja, megérzi.

D.-vel beszélgetünk:

– Azt meg tudnád fogalmazni nekem, hogy milyen az az ember, akiben te bízni tudsz, vagy mi fontos neked egy másik emberben? Milyen legyen?
– Hát, olyan mint a párom. (nevet) Legyen jó fej. És tudja, vagy érezze mindig, hogyha bajom van, nehogy már csak én legyek az, akit mindig érdekel mások problémája én megpróbálok segíteni…

B. mondja:

Meg gimnáziumban az első osztályfőnököm, amikor meghalt apukám, akkor ő ezt figyelembe vette és tulajdonképpen a legmesszemenőbbekig elment, leigazolta a hiányzásaimat, meg ilyen dolgok és ez nagyon pozitív volt, tehát ő is emberileg nagyon jó.

M. mondja:

Aztán meg most is jól esik, hogy anyám aggódott értem, hogy amikor két hete vasárnap behúzódtam az ablakba, akkor rögtön odajött hozzám, hogy bakker, fiam, mi van veled, jól vagy-e, nem fáj-e, meg minden, gyorsan fölöltözök, aztán elmegyünk dokihoz, megcsináljuk.
Kovi  nagyon fontos volt nekem, mert, hogy ő aggódott is értem, vigyázott is rám. Aztán ennyi. Meg még, te is fontos voltál , mert, hogy osztályfőnököm voltál, aztán meg te is ilyen egész jól csináltad az órákat. Én legalábbis örültem, hogy hozzád járhatok.

Nem könnyű velük együttműködni, mivel saját szabályrendszerrel rendelkeznek. A környezet által felállított szabályokkal csak abban az esetben képesek azonosulni, ha az illeszkedik saját belső jogrendjükhöz. Ellenkező esetben a külső szabályokat értelmetlen vagy bántó korlátozásként élik meg, vagy egyszerűen elkerüli a figyelmüket a mások által felállított rendszer.

B. mondja:

Tulajdonképpen én gyerekkorom óta nagyon lázadó vagyok, tehát ami nekem nem tetszik, meg amit én nem látok hasznosnak, arra én nem is figyelek. Tehát lázadok az ellen, és hát ezért sok mindent elrontottam, nem tanultam, meg ilyenek. Szóval így elég sok esélyt elrontottam az életemben.

K. így fogalmaz:

A szabadság… hát nem tudom, én nem szeretem igazából, hogyha beleszólnak a dolgaimba. Van olyan, hogy rám jön az öt perc, mert ki vagyok idegileg és akkor megyek egyet sétálni egyedül és az tök mindegy, hogy most hajnali hat van vagy este tizenegy, nekem ki kell mennem, ki kell fújnom a levegőt, ki kell szellőztetnem a fejemet. Szabadság? Hát igen, igazából az, hogy önálló lehessek és ne szóljon bele senki.

C. mondja:

Sosem tudtam elviselni, hogyha beleszólnak a dolgaimba, csak hogyha hagyom. Mert nem tudom, nem szeretek mindenkit közel engedni magamhoz. Nálam az egy döntés, hogy kit, meg hogy, szóval így.
Szóval így arra törekszem, hogy önálló életet kiépítsek magamnak, felnőjek, elköltözzek, és nem tudom. Élni akarom a saját életemet. Mindig ilyen voltam, inkább hazalátogatok egy héten kétszer, hogy sziasztok, mi van veletek mégis, mint hogy éjjel-nappal otthon.

Igazságérzetük igen fejlett.

G. így fogalmaz:

– Neked fontos az igazságosság?
– Igen. Én szeretem, ha az emberekkel igazságosan bánnak, mert mindenki egyenjogú. A bűnösöket is először egyenjogúként kell kezelni szerintem.

Nem tudják elnézni, ha valamit igazságtalannak, jogtalannak éreznek. Természetesen azt, hogy mi az igazságos és mi nem, mit lehet és mi a tűrhetetlen, azt a saját értékrendjük mondja meg nekik. Ez bizony nem mindig egyezik a társadalmilag elfogadottal.

Zs. mondja:

Ott asszem, igen, az egy lány volt, a lányvécében kötözködött, mert bent beszélgettem az egyik normálisabb emberkével, persze csajjal, hát a lányvécében. Nahát annak belevertem a fejét a falba. Mert elmondhatom, hogy az a lány, akit bántani akart és ezzel engem is, a lány szegről-végről a barátnőm volt és én a mai napig nem tűröm, hogy azt, aki nekem a barátom, és akármit elmondhat és nekem valamilyen szempontból fontos, azt senki nem bánthatja. És én nemes egyszerűséggel annak a kis hm, lánynak, hogy úgy mondjam, no komment, annak én nemes egyszerűséggel úgy belevertem a fejét a falba, hogy lecsúszott róla.

Ha valaki periferikus helyzetbe kerül, mindig akad a zűrösök közül, aki mellé áll. Nem fér bele, hogy a kitaszítottba még egyet rúgjon.

B. mondja:

De úgy szar lehet, meg én ezért nem is bántom, meg nem tudom, mert tényleg szar lehet egy olyan osztályban lenni, ahol csak te vagy kiközösítve. Mondjuk, hogy mindenkinek fekete a haja az osztályban és csak te vagy szőke.

Fokozott kongruencia-igényük van: elvárják, hogy a másik fél tisztán, egyszerűen és hitelesen kommunikáljon, minden szava valódi lényéből fakadjon – hiszen ők is így tesznek. Amennyiben valakit nem kongruens személyiségnek ítélnek meg, nem veszik komolyan, nem adnak a szavára.

Zs. elmondja, hogyan vált számára hiteltelenné egy tanára:

Az egyik tanárnőm az a fejemhez vágta, hogy katatóniás vagyok, mindezt úgy, hogy fogalma sincs magának a szónak a jelentéséről. Ami azért elég gáz, pláne miután megkérdeztem, hogy tudja-e egyáltalán, hogy mit jelent az, hogy katatóniás, még ő íratott be az én ellenőrzömbe egy igazgatóit, hogy mit képzelek magamról, hogy meg merem kérdezni ezt. Hát mondom, jól van.

P. a bizalom megszületéséről beszél:

– Elmondtam neki, hogy mi van, mondtam neki őszintén, hogy mi volt velem, meg ilyenek, meg hogy szoktam szívni.
– Ezt a korábbi iskoláidban is elmondtad a tanáraidnak?
– Nem. Nem, mert alapból nem vettek volna fel.
– És akkor itt nálunk, először találkoztál a Gabival (a Zöld Kakas Líceum munkatársa – a szerk.), akkor neki miért mondtad el?
– Nem tudom, valahogy megbíztam benne. Meg hogy itt teljesen máshogy álltak hozzám az emberek.

Becsapni őket szinte lehetetlen. Úgy átlátnak az emberen, mintha üvegből lenne. Nem csoda hát, ha semmiféle külső tekintély előtt meg nem hajlanak. Életkor? Képzettség? Cím? Rang? Mit sem számít. Nem ismerik el a helyi érték-et. Ezzel együtt nem mondhatjuk tiszteletlennek őket. Tiszteletük tárgya azonban kizárólag olyan ember lehet, akinek értékei belülről fakadnak, sajátok.

B. mondja:

– Mik a fontos értékek az életben?
– Így nem tudom tényleg ezt így. Annyira így az emberek tulajdonságai alapján gondolkozom, mert például attól függetlenül, hogy valakinek van három diplomája, attól függetlenül emberileg lehet egy nagy kalap szar.

Pontosan felismerik azt is, hogyan akarja becsapni valaki saját magát – és onnan vége a bizalomnak. Hogyan is várhatna őszinteséget olyan embertől, aki magának is hazudik?

H. meséli:

– (A drogozást) Igazából egyáltalán nem titkoltam. Szóval olyan szinten levágós volt, hogy így hazamentem és olyan szinten be voltam készülve, hogy nem láttam, meg ilyenek. És így nem, meg nem is érdekelte őket, szóval ők olyan elven vannak, hogy inkább félrenéznek. Minden problémával így vannak. Hogy inkább úgy tesznek, mintha nem is létezne.
– Szerinted miért van ez így, hogy édesanyád nem mer, nem akar, nem érdeklődik?
– Azért, mert alapvetően ilyen ember. Ugyanígy volt az apámmal is, hogy tudta, hogy csalja, de félrenézett, mindennel ugyanígy van, szóval míg, amíg nincs ott előtte a probléma, mondjuk, amíg nem fetrengek a hányásomban és áll ki tű a vénámból, addig a probléma nem létezik. Szóval ő mindennel így van.

Képesek egyfajta tisztánlátásra: felismerhetőek olyan pillanatok az életükben, amikor rádöbbennek addig rejtve maradt összefüggésekre, illetve időnként képesek egyes szituációkat kívülről, más szemszögből szemlélni, és így jutni felismerésekhez.

M. mondja:

Én legalábbis így gondolom, mert hiába vagy harminc éves, aztán meg ilyen nincsen semmi munkád, meg tarhálgatsz kint a metrókijáratokon, akkor fizikailag felnőtt vagy, de lelkileg meg senki.

D. mondja:

Ez a korosztály, aki gimnáziumba jár, nagyon érzékeny korosztály. Itt dől el szerintem, hogy a felnőtt életükben milyenek lesznek. És ezért fontos a gimnáziumi állomás, mert itt mennek át a diákok olyan fejlődésen, amik nagyon-nagyon kihatnak a későbbi életükre, és ezért nagyon-nagyon fontos.

B. mondja:

Hogyha már itt vagyok, akkor itt vagyok. Bennem ez sokáig hiba volt, hogy a múltnak éltem, meg tényleg nehéz volt feldolgozni azokat, amik történtek. De most már inkább a jelenre meg a jövőre koncentrálok, nem arra, hogy mi volt régen. Azért, mert ha a múltamban járok, akkor nincsen jelenem, ha meg jelenem nincsen, akkor nem lesz jövőm.

Összefoglalva tehát:

A zűrös gyerek mindenképpen kirí környezetéből, ezt maga is tudja, hiszen nap mint nap megtapasztalja. Lehet, hogy már első emlékei erről szólnak, az is lehet azonban, hogy iskolásévei elején vagy csak a felső tagozatba kerüléskor szembesül zűrösségével ő maga és a környezete. Ez nem jelenti azt, hogy korábban nem ilyen volt, csupán annyit, hogy kicsit később lett nyilvánvaló. Addig még tudott hallgatni róla, el tudta fedni a problémáit, a környezet mással volt elfoglalva, nem tűnt fel neki a dolog: ez a gyerek nagyon más, mint a többiek.

De valóban annyira mások-e?
Mi volna a különleges abban, hogy vágynak a megértésre és elfogadásra? Nem ilyenek vagyunk-e mindannyian?
Minden kamaszra jellemző a hatalmas igazságérzet, sajátos erkölcsi ítéleteket hoznak, s jaj annak, aki megbukik kérlelhetetlen ítélőszékük előtt.
Élesen látják a környező világot, különösen a hamis hangokra kihegyezett abszolút hallásuk van.
Bölcsességük zavarba ejtő, ennél jobban csak a másik pillanatban megmutatkozó éretlenségük az.
Úgy érzik egyedül vannak, társaik, az iskola, a felnőttek világa nem érti, nem fogadja be őket.
Nem ilyenek voltunk mindannyian?
De, biztosan így van. Kire jobban, kire kevésbé illik a kamaszodásnak ez a képe.
A különbség abban rejlik, hogy van, akinél ezek múló kísérő jelenségei a felnőtté válásnak, másnál meg alapvető személyiségjegyek.
Van, aki persze jobban szereti, ha igazságos és erkölcsi értékrendjének megfelelő közegben létezhet, de tud alkalmazkodni. A zűrös gyerek erre nem képes.
Van, akinek törekvése ugyan, hogy a környezete kongruens emberekből álljon, de tudja, hogy sokféle emberrel kell találkoznia, kommunikálnia, meghatározott keretek között együttműködni. A zűrös gyerek ezt nem tudja megtenni.
Mindenki igyekszik megkeresni a közeget, mely elfogadja őt, legtöbben a családjukban találják ezt meg és tudomásul veszik, hogy egyéb helyeken csak korlátozottan számíthatnak a megértésre és elfogadásra. A zűrös gyerek nem működik akkor, ha a közege nem ilyen.

A különbség tehát alapvetően abban áll, hogy a zűrös gyerekek nem tudnak másmilyenek lenni és nem képesek másképpen működni. Nem a jóakaratukon és nem a belátásukon múlik a dolog. Akarna ő alkalmazkodni – de nem tud. Nem is érti, mihez, hogyan lehetne. Végzetesen kiszolgáltatottak önmaguknak.

Képzeljük el, hogy az ember új autóhoz jut. Szép lassan megpróbálja kitapasztalni a tulajdonságait, majd egyszer csak azt veszi észre, hogy ez az autó irányíthatatlanná válik, ugyanakkor nekilódul, és úttalan utakon száguld valahová szélsebesen. A fék nem működik, a sebesség tőlünk függetlenül változik, az útvonal pedig kiszámíthatatlan. Az élmény nyilván rémítő, és ha közben valaki bekiabálna az ablakon, hogy azonnal hagyjuk abba mindezt, hiszen mi tudunk autót vezetni, hát nem tudom, mit ordítanánk ki az ablakon.

Kerényi Mária oktatási szakértő