Az egyik tagállamban megállapítandó ellátás nyújtásánál – amennyiben az szükséges – figyelembe kell venni a másik tagállamban biztosításban töltött időszakokat is. Uniós csatlakozásunk nyugdíjjogilag azokat a magyar személyeket érinti, akik Magyarországon kívül az Európai Gazdasági Térség bármely tagállamának, vagy Svájc területén, vagy akár több ilyen államban is szereztek, vagy a jövőben szerezni fognak biztosítási időt. Esetükben az igény elbírálásánál figyelemmel kell lenni a közösségi rendelet szabályaira is.

 

A közösségi rendelet alkalmazása során az öregségi nyugdíjak megállapításával, kiszámításával és folyósításával kapcsolatban rengeteg nehézség merül fel.

 

A legfontosabb nyugdíj-megállapítási problémák a következők:

A biztosítási idők összeszámítása és a nyugdíj megállapításának folyamata

A nyugdíjak megállapítása szükség esetén két módszerrel történik:
1. Az első módszer az ún. nemzeti nyugdíj kiszámítása. Valamennyi tagállam, amelyben az érintett személy az adott ország jogszabályaiban előírt szükséges biztosítási (szolgálati) időt megszerezte és jogosultsága megállapítható, kizárólag ezen idők alapján kiszámítja az öregségi nyugdíj összegét.

Példa a magyar nyugdíjtörvény alkalmazásával:
a) A Magyar szolgálati idő 22 év. Ennyi időnél a nyugdíjskála mértéke 57 százalék. A nyugdíj alapjául szolgáló havi átlagkereset 72 000 forint. 72 000 x 0,57 = 41 040 forint havi magyar (nemzeti) nyugdíj.
b) Kiszámítják annak az uniós ellátásnak az elméleti összegét, amelyet az igénylő akkor kapna, ha a tagállamokban szerzett összes biztosítási idejét csak az érintett államban szerezte volna, az ellátás megállapításának időpontjában érvényben levő társadalombiztosítási jogszabályok szerint. Ezt követően az elméleti összegből megállapítják a ténylegesen fizetendő ellátást, a tagállamban szerzett biztosítási idők és az összes biztosítási idő aránya alapján. E hányados értékkel (pro-rata temporis) szorozzák meg az elméleti összeget, így megkapják az időarányos, államközi alapon számított nyugdíjat, amelyet az alábbi példa mutat be: A biztosított a magyar 22 év szolgálati idő mellett rendelkezik még 21 év Magyarországon kívüli biztosítási idővel is. Az összes biztosítási idő így valamennyi tagállamban 22 + 21 = 43 év. Ennyi időnél a nyugdíjskála 86 százalék. A nyugdíj alapul szolgáló havi átlagkereset 72 000 forint. A nyugdíj elméleti összege: 72 000 x 0,86 = 61 921 forint. Magyar szolgálati idővel arányos 22 / 43 = 0,512; 61 921 x 0,512 = 31 704 forint időarányos magyar nyugdíjrész.
A kétféle módon [a) és b)] kiszámított ellátási összeg közül a magasabb a) pont szerinti nyugdíj kerül magyar részről folyósításra.

2. Erre a módszerre nem kerülhet sor, ha az adott tagállam jogszabályaiban előírt jogosultsági feltételeket az ott szerzett biztosítási idővel nem teljesítik. (Például a magyar szolgálati idő csak 10 év lenne, ennyi idővel Magyarországon nem jár nyugdíj.) Ilyenkor csak b) pont szerint módszer kerül alkalmazása, az arányos nyugdíjrészek kiszámítása. Ez, mint láttuk két lépcsőben történik. Első lépésben a valamennyi tagállamban szerzett biztosítási időket összeszámítják és saját nemzeti jogszabályok alapján a nyugdíjat megállapítják, oly módon, mintha az összes biztosítási időt ott szerezte volna meg a nyugdíjigénylő. A második lépésben történik az egyes biztosítási idők arányosítása, azaz annak a résznyugdíjnak a kiszámítása, amelyet a megállapító ország az ott teljesített biztosítási idők arányában folyósítani köteles. Tegyük fel például, hogy egy magyar állampolgár nő Magyarországon 14 év szolgálati időt szerzett, míg Olaszországban 12 évet, Spanyolországban 10 évet dolgozott. Így összesen 36 évi szolgálati (biztosítási) ideje van. Első lépésben a biztosítási idők összeszámításával – 36 év – és kizárólag a nemzeti jogszabályok alkalmazásával megállapításra kerül a nyugdíj ún. elméleti összege, amelyet akkor kapna a jogosult, ha valamennyi biztosítási időt csak egy tagállamban szerzete volna meg. A második lépésben történik a folyósításra kerülő nyugdíjrészek arányosítása. Az arányosítással az ún. résznyugdíjak a következők szerint alakulnak: Magyarország 14/36, Olaszország 12/36, Spanyolország 10/36. Az egyes országok által megállapított résznyugdíjak együttesen adják a jogosultnak járó teljes nyugdíjösszeget.
Mivel a példában szereplő országokban a nyugdíjkorhatárok nem azonosak, a nyugdíjigénylést az irányadó korhatárok betöltésekor meg kell ismételni és a nyugdíjszámítást ismételten el kell végezni.

A nyugdíjjogosultság megnyílása az eltérő nyugdíjkorhatárok miatt

A tagállami szociális biztonsági rendszerek szabályozása rendkívül változatos képet mutat a nyugdíjkorhatárok tekintetében. A nyugdíjkorhatárok nem egységesek, ezért a nyugdíj-megállapításra a tagállamokban eltérő időpontokban kerülhet sor. Előfordulhat, hogy a nyugdíj megállapítását annyiszor kell kérnie a jogosultnak, ahány eltérő nyugdíjkorhatárt alkalmazó tagállam szociális biztonsági rendszerében biztosított volt.
A biztosítási idők összeszámításának elve szerint ugyanazon időszak csak egyszeresen kerülhet figyelembevételre. Ez azt jelenti, hogy azok a személyek, akik a korábbi (uniós csatlakozásunk előtti) külföldi munkavállalásuk idejére magyar biztosítási idő szerzése érdekében járulékot fizettek (például megállapodás alapján) a magyar nyugdíjrendszerben és egyidejűleg a külföldi szociális biztonsági rendszerben is biztosítottak voltak, függetlenül a többes járulékfizetéstől, ezen időszaknak csak egyszeres beszámítására számíthatnak a nyugdíj-megállapításnál.

A rokkantsági nyugdíj

A tagállamok rokkantsági nyugdíjrendszerei lényegében két típusba sorolhatók, amelyeknek jellemzői röviden a következők:
„A” típusú rendszer: ahol a rokkantsági nyugdíj összege független a biztosítási idő hosszától és a jogosultság csak a megrokkanás időpontjában is fennálló biztosítási jogviszony esetében állapítható meg.
„B” típusú rendszer: amelyben a rokkantsági nyugdíj összegét a biztosítási idő tartama határozza meg és a jogosultság független attól, hogy a biztosítási jogviszony a megrokkanás időpontjában fenn áll-e vagy sem.
A rendszerek szabályozási elveinek különbségeiből probléma elsősorban az eltérő típusú rendszerek összetalálkozásakor merül fel:
Biztosítás csak „A” típusú rendszerekben: A rokkantsági nyugdíj megállapítására és folyósítására az a tagállam köteles, melyben az érintett személy a megrokkanás időpontjában biztosított volt. Ebben az esetben a rokkantsági nyugdíj teljes összegére válik jogosulttá a biztosított függetlenül attól, hogy esetleg csak nagyon rövid ideig tartozott az adott ország szociális biztonsági rendszerének hatálya alá.
Biztosítás kizárólag „B” típusú rendszerekben: A rokkantsági nyugdíj megállapítására és folyósítására az öregségi nyugdíjnál említett elvet és eljárást követve kerül sor. A résznyugdíjak az egyes országokban szerzett biztosítási idők arányában kerülnek kiszámításra.
Biztosítás először „B” típusú, majd pedig „A” típusú rendszerben: Két ellátás megállapításának és folyósításának esete ez. Az első tagállamban az ott szerzett biztosítási idő figyelembevételével történik a nyugdíj megállapítása, míg a második tagállam – elméletileg – szintén teljes összegű ellátást köteles nyújtani. Utóbbi tagállam azonban az ellátás teljes összegét az első tagállamból járó ellátás összegével csökkentheti.
Biztosítás először „A” típusú, majd pedig „B” típusú rendszerben: Ebben az esetben is két különböző rokkantsági nyugdíjat kap a jogosult, melyek a szerzett szolgálati idők arányában kerülnek megállapításra.
De ez mára a rajtunk kívüli többi tagállam problémája, mivel nálunk rokkantnyugdíj már nincs, a helyébe lépő rehabilitációs vagy rokkantsági ellátás egy táppénzszerű ellátás.

A rokkantság foka és az orvosi vizsgálat (felülvizsgálat)

A tagállami rendszerek nem egységesek a rokkantsági ellátásokhoz szükséges rokkantság mértékét illetően sem. A gyakorlatban gyakran előfordulhat az, hogy ugyanazon egészségkárosodás esetében a rokkantság eltérő mértékét állapítják meg a tagállamok illetékes intézményei a saját nemzeti jogszabályok alkalmazásával.

Példa
Az igénylő csak „B” típusú rendszerekben volt biztosított különböző ideig. Az irányadó jogszabályok szerint ezekben a rendszerekben a rokkantságának fokát eltérően értékelték:

	Biztosítási idő	Rokkantság foka
„A” ország	25 év	30%
„B” ország	5 év	70%
„C” ország	2 év	100%

A biztosított „C” országban – ahol 100% rokkantságot állapítanak meg – abbahagyja a munkavégzést, viszont csak egy nagyon alacsony összegű rokkantsági nyugdíjra válik jogosulttá, mivel biztosítási ideje itt csupán két év. Szintén alacsony nyugdíjra lehet jogosult „B” országból, ahol rokkantságának mértéke is alacsonyabb és biztosítási ideje sem sokkal hosszabb. „A” országból azonban az ugyanazon egészségkárosodásra elismert 30%-os munkaképesség-csökkenése (egészségkárosodása) miatt ellátásra egyáltalán nem lesz jogosult, pedig itt volt a leghosszabb ideig biztosított. A rokkantsági rendszerek harmonizációjának hiánya a szóban forgó igénylő esetében kifejezetten hátrányt jelent a teljes rokkantsági ellátása szempontjából.
A rokkantsági fok megállapítása kizárólagosan a tagállamok saját hatáskörébe tartozik és így fő szabály szerint a rokkantság felülvizsgálatát is az ellátás folyósítását végző országok egészségügyi intézményei, illetve orvosai végzik. Ha az érintett személy egészségi állapota a más tagállamban lévő intézmény, vagy orvos előtt felülvizsgálat céljából történő megjelenést nem teszi lehetővé, akkor azt a lakóhely szerinti intézmény, illetve orvos végzi el. A tagállamok emellett – az érintett személyek tehermenetesítése érdekében – szűk körben megállapodásokat kötöttek az orvosi vizsgálatok elvégzésére és azok eredményeinek, illetve a megállapított rokkantsági fok kölcsönös elismerésére (Magyarország nem tartozik közéjük).